2010. január 6., szerda

Viharon túli szélcsend

Levegő után kapkodom, de mintha dobozba zártak volna, fulladozom. Mélyeket sóhajtozok. Holnap vizsga… tanulni kéne… muszáj. A szövegre nézek, megpróbálok odafigyelni, bízva magamban, hogy most menni fog, most nem hagyom, hogy összezavarj. Mély lélegzetet veszek és olvasni kezdek. Egészen jól megy – bíztatom magam – de nemsokára észrevétlenül kihagyok egy szót. Hirtelen elkalandoznak gondolataim, beindul a fantáziám sötét oldala, bűnös szavak, mondatok csengenek a fülemben, árnyékos képek futnak végig összeszűkült szemeim előtt, és néhány perc múlva ismét a csapdában ébredek és levegő után kutatok. Egy sóhaj után újra nekilátok, nehogy elhiggyem, hogy nem figyeltem oda. Az első szót még elolvasom, a másodikat is, sőt, ha nagyon megerőltetem magam, egy egész mondatot, de utána… már megint Fölöttes énem nélkül folytatom az „olvasást”. Ő ugyanis ismét újabb gondolatokat sző, és nem hagyja nyugodni Énem, mi több hevesíti dobogását, elszívja előlem a levegőt, és érzem, hogy megfolyt. Nem jó ez így. Véget kéne ennek vetni, mert így se tanulni, se egyebet tenni nem tudok, csak nézem, ahogy pörögnek a percek. És az óra meg nem áll. Véget kéne vetni, ehhez viszont Te kellenél, én pedig elzártam magam Tőled, és eldöntöttem, hogy mára így is maradok. Részben büszkeség, részben pedig a tudat, hogy ha beszélnénk, úgysem hagynál alább, még ha be is bizonyítanám, hogy sok mindenben igazam van, ahogyan Neked is, ami nem enged nyitni. Így hát marad a fulladozás mára, Yirumát hallgatok és folytatom – próbálom – a tanulást.